Szabó Imola Éva coach - Gondolataim

Humbug és varázslás?

Miért nem bírják a coachok egyszerűen megmondani, mi a coaching? Miért ködösítenek állandóan? Mennyivel egyszerűbb, hogy ha megkeresel egy tanácsadót, és amikor elmeséled a problémádat, csak megmondja, mit csinálj.

A kor, amelyben már nem a reziliencia a cél

Napjainkban a reziliencia fogalmát hatalmas érdeklődés övezi. Rendkívül népszerűek azok a tréningek, ahol megtanulhatjuk, hogyan legyünk reziliensek, és minden vezető álma, hogy ez a skillje kimagaslóan jó legyen. Én pedig azt mondom, a mai kor sikeres vezetője már nem reziliens. Több és másabb annál.

A boldog házasság titka...?

Feldmárt olvasok, ezt írja: "Amikor párokkal dolgozom, az egyik kérdésem nagyon hamar az, amikor bajban vannak, hogy hány órát töltenek el egy héten komoly beszélgetéssel. Úgy például, ahogy te és én most egymásra nézünk és beszélgetünk. Még egy kicsit másképp is. Mert nem ajánlanám nekik, hogy a Platónról beszéljenek, mert az egy háromszögelés. Hanem inkább egymásról szóljon, intimebb legyen a beszélgetés. Én azt mondom, ha hetente minimum nincs 18 óra ilyen beszélgetés – ahol nincs TV, nincs gyerek, nincs sport, nincs semmi, hanem tényleg egymással beszélgetünk – akkor megszűnik a kapcsolat előbb-utóbb. És amikor ezt mondom, akkor mostanában rám néznek az emberek, hogy hülye vagyok?!"

A bátorságról

"Mit szeretsz a munkádban a legjobban? - Nem tudom. - Mégis, ha bármit megtehetnél, mi lenne az? - Nem tudom." 
Nem tudom. Nem akarom tudni. Nem akarok gondolkodni. Nem akarok felelősséget vállalni. Inkább elkenem, nem döntök. 

Hogyan váljunk bátor oroszlánná?

Néha mindannyian érezzük rosszul magunkat a bőrünkben, például bizonyos helyzetekben, bizonyos emberek között, vagy bizonyos helyeken. Minden egyes ilyen szituációban döntést hozunk, amelynek hatására vagy benne maradunk ezekben a helyzetekben változatlanul, vagy változtatunk valamit a felálláson, esetleg kilépünk belőle.

Van-e értelme az életünknek?

Miért vagyok a világon, miért születtem? Ezek azok a kérdések, amik a ma emberében mind gyakrabban felmerülnek, általában a negyvenes éveiben, valahol ott az életközepi válságnak nevezett mizéria környékén.

Elzárhatjuk-e a múltunkat?

Edith Eva Eger A döntés című könyvét olvasom. Megakad a szemem egy mondaton: "Amikor anyám azt mondta nekem:" Örülök, hogy van eszed, mert csinos az nem vagy!", ezek a szavak tápot adtak a félelmemnek, hogy nem vagyok elég, hogy értéktelen vagyok." Eszembe jut az ügyfelem, aki soha nem vihetett haza négyest az iskolából. Vagyis vihetett, de akkor az apja azt mondta, "mert nem voltál elég jó".

Rémálom egy újabb karanténtól?

Egyre több cikk jelenik meg arról, hogy fel kell készülni arra, hogy ősszel ismét lesz otthoni digitális tanulás. Most épp maga az államtitkár beszélt erről. Ezerszer morogtam az egész digitálisnak nevezett, szülőkre egyoldalúan áttolt kötelezettségről, annak minden nyűgjéről, hátrányáról (igen, volt pozitív hozama is a gyerekek szempontjából, de a mérleg összességében mindannyiunk számára mínuszban van).

Átkeretezés

Hát, csak véget ért ez az időszak is. Mármint a digitális oktatásnak nevezett rémálom (nálunk legalábbis annak tűnt). Ennek örömére a szülők végre elkezdhetnek munkával foglalkozni, esetleg pénzt keresni. Persze, ehhez kell, hogy legyen nyitvatartó bölcsőde, óvoda, táborok. Egyszóval, a nyár sem lesz egyszerű időszak.

Legyetek elég jó anyák - magatoknak!

Az egyik legnagyobb kihívás ebben az újfajta otthonlétben, rávenni a gyerekeket, hogy megcsinálják a feladatukat. A probléma sajnos összetettebb annál, mint hogy a büdös kölke egyszerűen képtelen szót fogadni, letiltom a telefonját és jobb lesz. Nézzünk rá közelebbről is a problémára egy egyszerű, konkrét példa segítségével. 

Szerepeink egyensúlya

Fekszem az ágyban. Napok óta. Ledöntött az influenza a lábamról, ezzel lehetőséget adva, hogy tudatos jelenlétben kapcsolódjak a testemben percenként máshol jelentkező fájdalomhoz. Jó móka, és jólesik az is, hogy végre csak úgy elalhatok napközben, nem kell senkire figyelnem. Sőt, magamtól is ébredhetek fel. (Jó, annyira mégsem jó.)

Hitrendszereink

"Én lelkiismeretes vagyok", mondja a coachee. Beszélgetünk, hogy mit jelent számára, ha valaki lelkiismeretes. "Aki mindent jól megcsinál." Honnan tudod, hogy amit csináltál, az jó?, kérdezem. "Hát, nyilván kívülről. Megmondja a főnököm, a tulajdonos, az ügyfél."

Felelősségvállalás

Korábban (egy, két, három gyerekkel ezelőtt) még sokat tanítottam olyan izgalmas témákat, mint stratégiai tervezés vagy projektmenedzsment. A képzéseken ülő, jellemzően multinacionális környezetben vagy nagy állami vállalatoknál dolgozó okos, tanult emberek gyakran panaszkodtak arra, hogy tök jó dolgokat tanulnak a képzésen, de ez náluk ezért meg azért nem bevezethető.

Évtizedváltás - számvetés

Ha már nem csak évváltásban, hanem évtizedváltásban is vagyunk, elkezdtem visszanézni az elmúlt évtizedemet, és levonni a tanulságokat abból, amin keresztülmentem. Az egyik (nem túl mély) felismerésem, hogy ez sokkal szórakoztatóbb, mint egy évet átfedni.

Csak csend és más semmi?

A múlt héten szakmai rendezvényre mentem egyik este. Sokat dolgozom egyedül, ezért alig vártam már, hogy kapcsolódjak a kollégákkal, barátokkal, akikkel viszonylag ritkán találkozom. A téma az erő volt, kíváncsi voltam, hogy egy harcművész vajon hogyan fog kapcsolódni mondanivalójával a coachinghoz (persze, legbelül tudtam, hogy evidens lesz, de kíváncsi voltam).

Mitől fárasztó a coaching?

A coaching nagyon fárasztó - mondja az ügyfél. És igaza van. Ülünk a másfél órás ülés végén, és látom rajta, hogy legszívesebben felállna, hazamenne és a falnak fordulva aludna egy nagyot. Az idő is olyan nyomott, délután három sincs, de már szinte sötét van odakint. Mintha ma valami rosszkedvű óriás kezdett volna morcosan labdázni a Földdel, közben sötétségbe borítva azt. Az ilyen napokon még a megszokott hétköznapi rutinban is nehéz helytállni, nemhogy valami új tevékenységben, mint például coachingban benne lenni. De mitől is lesz fárasztó? Hiszen csak beszélgetünk. Ja.

Eseteink a kutyagumival

Az élet áramlás, ahogy az idő telik, szinte észre sem vesszük. Éljük a mindennapokat, anélkül, hogy tudatosítanánk, miben vagyunk. Aztán vannak események, amik arra késztetnek, hogy megálljunk, kimerevítsük a képet. Ilyenkor legtöbbször nem az áramlást látjuk, nem a folyamatot, hanem az idő egy végtelenül pici szeletét, egy pillanatképet.

Hogyan legyek elégedett?

Egy ügyfelem azt fogalmazta meg, akkor érezné jól magát, ha elégedetten menne haza a munkahelyéről, így nyugodtabb lenne otthon, sokkal többet és jobban tudna figyelni a szeretteire. Azt meséli, nagyon ritkán van meg ez az érzése. Nézzünk egy kicsit rá, mi is az elégedettség, hátha jobban megértjük, mi történik.

Elfogadni önmagam - kinek könnyebb?

Napok óta köröz Facebookon egy Sebestyén Balázs idézet arról, hogy azoknak a celebeknek, akik naponta több órát töltenek edzéssel, szépítő kezelésekkel, mennyivel könnyebb elfogadniuk magukat, mint azoknak a nőknek, akiknek háztartásvezetés, gyereknevelés és munka mellett ezekre az időtöltésekre jóval kevesebb idejük marad.

Mit taníthat egy csuklótörés?

Ahogy legkisebb gyerekem is növekszik, és egyre inkább a magabiztos totyogók útját járja, újra egyre többször tudok magamra fókuszálni. Az utóbbi időben egyre többször veszem észre, hogyan vagyok képtelen meghúzni a határaimat – jobbára a gyerekeimmel folytatott interakcióimban.

Tényleg kell állandóan változni?

A minap egy számomra kedves ismerős posztján gondolkodtam, amiben azt feszegeti, tényleg kell-e mindenkinek mindig fejlődni, komfortzónából kilépni.